I. évad 6. rész

Hallo!

Emberkéim, emberkéim... Meglett a 3 komment! Nem hittem, hogy sikerülni fog, de megtörtént. Nagyon szépen köszönöm nektek! És lehet, hogy rendszeresen csak 3 ember olvas, de nekik mindenképp örömet szeretnék okozni, hiszen el tudják viselni az írásomat. A történetről szólva, tudom, hogy az én szereplőm -Chrissy Costanza- eléggé fiatal... Tudom, viszont megoldom. Én a történetben Harryt 18-19 évesen képzelem el. Amy-t pedig 17-18 évesen. Csak ennyit akartam az irományommal kapcsolatban, kezdjük hát!

Jó olvasást!

xoxo Evelin~

__________

Megfeszült idegekkel figyelem, ahogy töpreng. Száját szólásra nyitotta, majd vissza. Ezt megcsinálta vagy négyszer. Kezd az idegeimre menni. Gondolkodik, már vagy 10 perce. Borzasztóan türelmetlen vagyok,ezt Kate egyszer-kétszer már megtapasztalta, és Harry is meg fogja ha nem válaszol. Fejét hirtelen rám vezeti, majd belenéz szemeimbe, és ismét gondolkodni kezd. Tátott szájjal, pírban égett arccal próbálok nem kiakadni. 

-Megvan! -szólal meg, mintha rögtön rá vágta volna a választ. A fitty fenéket!- Elkérhetném Anyukád számát?- néz rám, rezzenésmentes ráncokkal, ellentétben velem. Az állam a földet súrolja válasza hallatán.

-Te-te-TESSÉK? -kezdek el csapkodni kezeimmel.- Az oké, hogy engem letepersz, de hogy Anyára mozdulj rá... Te nem vagy normális!- próbálom visszafogni magam, mert ha nem teszem, lehet, hogy vérfürdő lesz. 

-Anya férjnél van te eszement!- fonom össze kezeimet melleim előtt. Na Styles erre mit lépsz? Vállat von, és félrenéz. Most... ráhajtott egy férjes asszonyra. Ez teljesen hülye...
Kezdek lenyugodni, és ő is átgondolja a dolgokat. Ez van így, vagy 1 órája. Mindketten bambulunk magunk elé, de megunom e cselekedet.
-Elegem van... -feje rám irányul, és tekintete égeti oldalam, de akkor sem nézek rá, mert.. mert.. nem tudnám elmondani kiakadásom okát.- Elegem van abból, hogy beleütöd az orrod más dolgába. Tűnj el.. az életemből.- fakadok ki, de próbálok érzelem mentes lenni, sikerrel.
Fél szememmel ugyan, de rá néztem. Döbbent fejjel pásztázta arcom minden egyes részét. Hirtelen, mint aki nem hallotta amit mondtam, valahogyan kikászálódott az ágyból, majd felém közelített. Szemem újra magam elé vetettem, amint az ágy besüppedt mellettem. Arcomhoz nyúltam volna, hogy megtöröljem fáradt szemeim, ha valaki meg nem akadályoz. Harry felé néztem, aki egy arcrebbenés nélkül közeledett szám felé. Nem mozdultam; egy, mert nem voltam rá erős, kettő, mert ez nem olyan volt mint a többi. Nem olyan volt, mint aki egy csókot akar. Fúrt a kíváncsiság, hogy mégis mi a jó fenét akar? Hirtelen megéreztem homlokát az enyémen. Egy gyönyörű írisz szempárral néztem farkas szemet, ami most lágy volt, és szerelemmel tele... Szerelemmel? Nem, nem és NEM! Nem lehet szerelmes. Biztos egy másik lányba, akit pont most használ.
-Miért nem bízol bennem? Miért nem engedted, hogy megcsókoljalak?- tette fel sorban a kérdéseket.
-Mert nem akarok olyan lány lenni, akit 2 hétig "Szeretsz" -mutogatok az ujjaimmal-, majd eldobsz. És ha engedtem volna azt a puszit, akkor elcsattant volna az első komoly csókom... És én nem így terveztem el az első alkalmat...- néztem vissza írisz szemeibe, és valami újat láttam bennünk. Vágyat. Vágyat arra, hogy nyelve bejutásért könyörögjön. Szája rohamosan közeledett a saját aurámhoz, majd mire észbe kaptam, megcsókolt. Rögtön eltoltam magamtól, és egy kisebb pofont adtam neki. Szám elé raktam a kezem, hiszen nem is volt az olyan "Pici". Az oké, hogy megsértett, de nem volt egy igazi csók. Csak egy szájra puszi féleség, de mégis... Hogy volt mersze?
-Tűnj el!- könnyeim utat találnak, és rohamosan zúdulnak le arcomon. Bólint egyet, és elmotyog valami "Sajnálom" félét, és kisétál a szobából. Hangos gondolkodásba kezdtem, hiszen senki sem hallja.
-Miért? Miért kell beleavatkoznod a dolgomba? Úgyse szeretnél, akkor mégis miért csinálod? -töröltem le a könnyeket az arcomról.- Csak kihasználnál... ennyi erőfeszítést, hogy beléd szeressek, nem érdemelsz meg.- adtam ki magamból mindent, és hangosan sírni kezdtem. Hirtelen ajtócsapódásra vetettem fel a fejem, és barátnőm állt az ajtóban. Rohamos léptekkel közeledett felém, majd szorosan karjaiba vont.
-Minden rendben?- kezdte el simogatni a hátamat, nyugtatásképp.
-Csak... Csak... Miért ilyen hülye? -utaltam arra a személyre, akit most legkevésbé látnék.- Miért próbálkozik, ha nincs esélye? Miért?... Miért?- Kate meleg vállába fúrtam fejem, és csak sírtam. Örülök, hogy pont jókor van itt, amikor tényleg szükségem van rá.
-Shhh- tolt el egy kicsit magától, de épp annyira, hogy meglássam Anyát, az ajtóban álldogálva. Kezem rohamosan szemeimre tévedtek, nehogy miattam aggódjon szülőm. Bejött a szobába, majd megpillantottam mögötte egy ápolónőt, aki épp egy tolószéket tolt maga előtt. Tudom, hogy eljött az idő... Végre hazamegyek erről a *kibaszott* fehérségből. Visszamehetek dolgozni, bár nem biztos, hogy ugyanúgy bírni fogom az iramot mint azelőtt. Ha nem futok össze a folyosón Harry-vel, akkor lehet, hogy boldogan távozok innen. Remélem én ezt.
**
Minden cuccom összepakolva, bár nem is voltam olyan sokat itt. Egy kis sport táskába elfért minden, mostanra már rendes ruhában vagyok, nem pedig kórháziban. A tolószéket taszítottam, és könyörögtem, hogy ne abba kelljen kimennem. Sikerrel indítottam be a lift ajtajának indító gombját, viszont volt még egy utolsó akadályom. A rajongók. Amikor utoljára itt jártam, tele volt a földszint sikító lányokkal. Vettem egy nagy levegőt, és bent tartottam addig, míg a biztonságot nyújtó erőd nem nyílt ki. Értetlenséggel fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, hiszen egy lélek sincs itt. Jó, azon kívül, hogy pár ember járkál a folyóson, de ez akkor sem olyan mint a múltkor. Talán... Talán elmentek? Igen Amy, ez az! Ez az eddigi legjobb agyszüleményed.
Az ajtó már közel, nincs messze a tiszta, friss levegő. Csak pár lépés, és megszabadulok innen. Mint egy úri ember, Apám előre tolakodva, nyitotta nekem a nagy ajtót. Halk kuncogással díjaztam tettét, s rohamos léptekkel léptem ki az utcára. Hirtelen csapott meg a szmog káros szaga, és a szabadság friss illata. Fura volt ezt így egyszerre érezni, de nagyon is jól esett.
Kate mellém sétált, és erősen karon fogott. Lemosolyogtam tettét, majd tovább sétáltam, egy mára már ismerős autóhoz. Barátnőm nyitott nekem ajtót, majd a család többi tagja is beszállt. Haverinám átsétált a másik oldalra, majd beült ő is. Az út csendesen telt, idegességemben az ujjaimat tördeltem, és vártam, hogy hazaérjünk.

Öhm... tudom, hogy megint rövid rész lett, de próbálkozok.

Mindjárt vége a nyárnak, remélem kihasználtátok. :)

A suli időben is ilyen rendszerességgel fognak jönni a részek, nyugi.

Legyetek rosszak!

xoxo Evelin~