I. évad 5. rész

Ahoy!

Az előző részhez nem jött egy komment sem, amit egy kicsit sajnáltam.  Utálok ilyeneket csinálni, de 3 hozzászólás után hozom a következő részt. Tudom, hogy meg tudjátok csinálni, tudom, hogy itt vagytok, és olvastok. Ez a rész -mint ahogy megígértem- hosszabb lesz mit az előzők.

Remélem tetszeni fog! c:

Jó olvasást!

xoxo Evelin~

__________

Csakis azért, mert én csináltam •w•

Anya egész végig itt ült mellettem, és a kezemet szorongatta amikor bejött az orvos. Idegtépő lassan beszélt, ezzel szülőm idegeit feszegetve. Végül kinyögött 3 mondatot, hogy "Minden rendben van", "Nemsokára elengedjük", és a többi... Amikor elhagyta a szobát, mindketten hangosat sóhajtottunk és kiengedtük a feszült idegeket. Az ajtó újra nyílt, viszont most nem egy orvos miatt. Egy ismeretlen férfi lépett be a terembe. Arcát nem láttam, mert háttal nyitotta az ajtót. A keze tele volt virágokkal, édességekkel. Az ajtó csapódására felemeltem tekintetem és alaposan végigmértem az illetőt.
-Apa!- kiabáltam a könnyeimtől küszködve, és már álltam volna föl, kevés sikerrel. Anya megállította  kezem, lában ezzel akadályozva mozgásképességem. Gonosz pillantást vetettem a személy felé, de újra jobb kedvre derültem, amikor két vaskos kéz fonódott derekam köré. Az oldalam megint szúrt, de nem érdekelt. Itt van, és ez a lényeg. Könnyeim utat találtak magamnak, már nagyon régen láttam... Még szorosabban hozzábújtam, és pólóját szorongattam.

-Hiányoztál...- szuszogom vállába, majd távolodni kezd tőlem.

Tudom, hogy nem voltam ilyen anyával kapcsolatban, viszont Apa szinte soha nem volt otthon. Mindig csak a munka, a munka.

-Edward... Óvatosan.- utalt Anya a fájó oldalamra. Egy puszit nyomott a homlokomra és leült az ágyra. Mosolygós tekintettel pásztázta minden egyes porcikám. Majd hirtelen csörögni kezdett a mobilja. Sok kutakodás árán, előhalászta bal hátsó zsebéből a szerkentyűt, és sajnálkozó tekintettel, elhagyta a fehér falas szobát.
Megint sírni volt kedvem, hiszen a 17. szülinapomat is kihagyta a csörgő telefon miatt. Amikor még nem voltam, Apa nem dolgozott csakis Anya.Viszont amikor megszülettem, állítása szerint minden megváltozott, elkezdett dolgozni. Egyre magasabb rangot kapott, ezért egyre többször járt el éjszakánként otthonról. Akkoriban csakis Anyára számíthattam, hiszen hetente egyszer láttam a saját Apámat.
Ajtócsapódás jelezte, hogy szeretett családtagom visszajött.
-Sajnálom, de 1 óra múlva mennem kell.- közeledett az ágyam felé. Persze, gondoltam...
-Nem tudnak kibírni 1 napot sem, hogy ne lennél ott?- csaptam ki a hisztit.
-Sajnálom kincsem...- jött közelebb, és végigsimított vékony hajamon.
-Seggfejek...- duzzogtam orrom alatt.
-Azok... -jött a rá a válasz.- De nem akarok a ranglista  alján lenni érted Kincsem? Te is dolgozol, amit lényegesen megbeszéltünk, hogy nem lenne egy jó befektetés... Én vagyok a családfő, nekem kellene eltartanom titeket, nem pedig fordítva.- nézett rám sajnálkozó tekintettel.
-De szeretem azt a munkát... -utaltam a kávézóra, ahol pincérnőként dolgozom.- És nem akarom ott hagyni...- fejeztem be mondanivalóm, mielőtt egy aranyos nővérke meg nem zavart.
-A látogatási idő lejárt... Kérem hagyják pihenni.- Még egy utolsó ölelést adtam szüleimnek mielőtt kiléptek volna az ajtón.
Mosolyogva ültem vissza az ágyamra, viszont szám lehervadt, amint megláttam Harryt. Hiszen ő is itt volt amíg mi beszélgettünk... elég kínos lehetett neki, de csodálom, hogy nem tett semmiféle megjegyzést. Jobban is teszi! Viszont visszatérve a véres ügyhöz... Még mindig nem hagy nyugodni...
-Mit akarsz tőlem?- Térek rá a egyenesen a témára.
-Mégis miről beszélsz?- Néz rám érthetetlenül.
-Ne tettesd itt a hülyét Styles. Szóval? Miért mentettél meg? -próbálok nem kiabálni rá, sikerrel.- Egyszóval... Mit akarsz cserébe azért, hogy megmentettél?- Fordítom el a fejem, nehogy lássa a pírban égő arcom. Eljött az igazság pillanata...
Beáll köztünk a csönd, és nem válaszol. Most mi csináljak? Nem is merek ránézni, mert akkor ismét elvörösödik az arcom. Viszont a választ tudnom kell. Lassan fordítom a fejem Harry felé, viszont már nagyon kíváncsi vagyok. Fejem eléri az ütközőpontot, teljes tekintettel figyelem Őt. A plafont bámulja, és gondolom, keresi a választ. Szeme csukva van, és hirtelen harapdálni kezdi az alsó ajkait. Tisztában van azzal, hogy az őrületbe kerget...
Nyögd már ki!- Szólalok meg a saját fejemben. Viszont még mindig egy szót sem szól...

Sajnálom, sokkal hosszabbra terveztem, de egyszerűen nem megy... 

Amikor elérek egy olyan részhez, hogy "itt a csattanó" akkor nem tudom folytatni.

A megjegyzésekről szólva, Sok Szerencsét! c:

xoxo Evelin~